HOGYAN INDULT? (2017 NYÁR)
Őszinten magamnak
Egy jó ideje már húzom az időt, hogy belekezdjek az írásba, de mindig volt valami kifogás. Legutóbb a pszichoterápia tanárom adta ki feladatnak, hogy kössünk egy szerződést a csoporttársunkkal, aminek az a lényege, hogy egy számunkra hasznos és vágyott cselekvést hozzunk be az életünkbe bizonyos időn belül. Na le is írtam, hogy 5 napon belül elkezdek egy blogot írni, a társam pedig elkezd meditálni. Szerintem a társam sem kezdett el meditálni, ahogy én sem blogot írni.
Nem is szerettem volna sokáig halogatni, de ezután néhány napra véget ért eddigi életem leghosszabb és legmeghatározóbb párkapcsolata, ami épp elég kifogás volt a feladat elkezdéséhez.
A lényeg, hogy most már írok. Miért blogot, miért most, minek? Őszintén szólva elsősorban a magam kedvteléséből írok, de ha már írok, akkor lássák már mások is, hátha elindulhat belőle valami közös világmegfejtés, vagy valami produktív folyamat. Úgyhogy így mutathatok magamból valamit, akit érdekel olvasson, akit meg nem az haladjon tovább. Fontos, hogy csak azt hidd el, amivel együtt rezegsz/érzel!
Azért most, mert tele van a fejem csupa világmegfejtéssel, hülyeséggel, aggodalommal, ötlettel, ihlettel és megannyi gondolattal, amitől szeretnék szabadulni, kiadni magamból, hátha utána megkönnyebbülök. Nem kell annyi mindent a fejemben őrizni, csak kirakom aztán láthatom mekkora baromságok vagy épp milyen okosságok keringenek itt bent. Ja és biztos nem véletlenül mostanra kezdem el koptatni a billenytűzetet, ugyanis tegnap volt valami iszonyat korszak váltó telihold. Sokszor olvasott szöveg, de azt mondják, most megint elengedjük a gátló erőket magunkból, megéljük a kellő érzéseket és lehetőség nyílik a kiteljesedés felé. Erről bővebben szerintem bármelyik ezo/spirituális oldalon lehet olvasni. Azt gondolom, hogy ez lehet annyira igaz, mint amennyire nem, viszont az tuti, hogy idén folyamatosan hagyjuk el azokat a dolgokat, amikre nincs szükségünk, amik visszatartanak az egyéni fejlődésünkben és mindazt, ami egyszerűen elegendő volt már számunkra. Ezt a saját bőrőmön tapasztalom és nem állítom, hogy mindenkivel ez történik, de sokaknál/tömeges szinten ezt tapasztalom.
RÓLAM
Írjak bemutatkozót vagy ne, érdekel-e egyáltalán valakit vagy nem? Nem tudom, de írok valamit magamról, legalább megnézem, hogyan definiálom magam jelenleg az életem ezen szakaszán.(Röviden) ’90-ben születtem Budapesten, mindig is pesti voltam: Árpádföld, Csepel, Zugló, Újpalota, Zugló=gyermekkorom kamasz komorig. Lakótelep, panel, kissebbségi nem kissebbségi közelharcoktól való menekülés, megúszás, lehúzás és minden, amit akarsz. Meghatározó volt, de szerencsére nem ragadtam bele. Emlékszem mennyit jártunk palotáról biciklivel Normafára flesselni a kilátáson, majd mindenféle szerelés nélkül legurultunk a DH pályákon, bátrak voltunk az tuti, és maradtunk is.
Aztán középsuli, ráadásul idegenforgalmi, ahol a közgáz tanárom azt mondta: “ belőled maximum pirosgomb nyomogató lesz”, hát lettem is a hangtechnikus suliban REC gomb nyomogató, de az csak hobbi szinten maradt meg. Szóval suli, hosszúhaj, óriási metal zene őrület, majd megcsináltuk az első metal bandánkat, amivel sok sikert nem értünk el, de legalább egységet alkotva szereztünk tapasztalatokat. Ezzel együttjárt az indokolatlan melankólikus hangulat, amiből rengeteg ihletet merítettem, de kb csak a keserves szomort élveztem. Aztán olvastam egy kis Popper-, Müller Péter párost, Freudot és tudtam is, mi lesz az én utam. Nagy örömömre jött egy pszichológus a suliba és azonnal mentem is, hogy meséljen nekem erről, avasson be mi fán terem a lélektan, nem mellesleg meg elég volt a depiből, csináljuk valamit. Azóta is hálás vagyok, nagyon sokat fejlődtem, cserébe a jó közérzetet nem adott ihletet, ami a mani napig nehézség számomra. Hol az ihlet amikor jól vagyok? De tényleg, nehéz megragadnom olyankor.
Nagy bánatomra nem vettek fel pszichológiára az egyetemre, úgyhogy mentem hangtechnikusnak, ahol nem azt kaptam, amit vártam, meg amúgyis közben bekerültem egy jó kis hardcore/metal bandába, akikkel kb. 3-4 évet töltöttem és életem legkirályabb élményeit gyűjtöttem a koncertek, turnék, próbák során. Ezeket az élményeket szerintem nem lehet megvenni semelyik utazási irodában vagy kupon oldalon. Imádtam minden percét, viszont egyszercsak megismerkedtem egy külföldi csapattal épp egy jól sikerült koncert után a hajón és teljesen megborított az a kép, hogy itt vannak ezek a velem egykorú – akkor lehettem 22 – srácok és lazán utazgatnak mindenfelé a világban. Volt egy Ausztrál lány meg egy angol srác, akikkel különösen jóban lettem, sokáig tartottam is velük a kapcsolatot és elhatároztam, hogy nekem ez tetszik, elmegyek világot látni és a cél Ausztrália. Akkoriba találkoztam néhány Ausztrál arccal és nagyon bejött a mentalitásuk, úgyhogy gondoltam valami biztos van ott, amitől ilyen lazák. Persze el is indultam Londonba, hogy majd ott megszedem magam aztán megyek tovább.
Semmi ilyesmi, azonnal jött a kalapácsos ember és rendesen fejbe kólintott a valóság. "Mit keresel itt, tényleg éveken keresztül akarsz lógni a világban majd 30 évesen vagy később rájönni, hogy mindig is pszichológiával akartál foglalkozni, de csak nem jött össze?” Voltak nagy vívódások és rettenet magamba zuhanás, ami szerintem kellett ahhoz, hogy irányba kerüljek. 3 hónapig bírtam, de olyan 3 hónapig, amikor mindennapot egy hónapnak éreztem. Nem mellesleg ebben az időben úgy alakultak a párkapcsolataim, hogy imádtam a szivola típusú nőket és simán beletudtam bolondulni néhányba. Azon csodálkozom, hogy valaki nem pofozott fel a családomból, vagy a barátaim közül. A mai napig kitud rajtam fogni egy-két csodálatos paraszemű nő, de mostmár jobb a helyzet.
Már London előtt elkezdtem változni, asszem 2013 volt az év amikor január elsején megnéztem a Samsara című filmet és elindult valami. Elkezdtem nyitni a keleti filozófiák felé, a spirituális világ felé, a fenntartható életvitel felé és úgy jött minden. Szépen lassan elhagytam a hús ételeket, pedig előtte húst hússal ettem, majd beindult a tudatos életmód, na hát ezt kicsit túlkaptam, de sikerült vissza rántani magam a földre. Ha már itt élünk a földön, testben, anyagban, akkor főként foglalkozzunk az anyagi világgal nem elfejtve, hogy van bennünk egy lélek is, aminek a világáról aligha tudunk sokat felfogni, de tartsuk csak észben milyen összetett világban élünk. Fontos az egyensúly, megtalálni a harmóniát és magunkat, ezen vagyok jelenleg is.
Meg azon, hogy elengedjem magam, ugyanis lediplopáztam pszichológiából, juhúúúú végigjártam, megcsináltam és rengeteget tanultam erről a tudományról és úgy mindenről ez idő alatt. Kolozsvárra jártam távoktatásra a Magyar tanszékre és rengeteget utaztunk ezért, de megérte. Jó volt a társaság is és még néhány baráti kapcsolatot is sikerült kialakítani. Ez idő alatt a vendéglátásban baristaként dolgoztam aztán értékesítőként, és megéltem két komoly párkapcsolatot, amiért nagyon hálás vagyok.
Most meg itt vagyok és írok magamról magamnak kihagyva egy csomó mindent, de majd meg írok, amit csak szeretnék.
Megállva egy kicsit, jön a kérdés: de tényleg, érdekel ez bárkit is? És nevetek, akárhogy is legyen, nekem jól esik. Egyszer már feltettem ezt a kérdést, akkor azért csak érdekel kit érdekel :D
Miről fogok írni?
Mindenről, ami foglalkoztat: férfiasságról, hitelességről, saját élményekről, érzésekről, gondolatokról, örömről bánatről, s megannyi a valóságomból kiragadott pillanatról.
Alapvetően úgy élem az életem, hogy bármikor megtörténhet bármi. Mindent lehetségesnek tartok és úgy gondolom a környező világunkról oly keveset tudunk, hogy azt nem is merjük beismerni.
Vegyük például, hogy itt az agyunk, ami egy zseniális kreálmány és ezzel fogjuk fel a világot. Na most ez olyan a világban, mint egy pohár, ami nagyrészt tele van már töltve, de körülötte még ott van minden. Nagyjából így képzelem el az ember felfogóképességét, amennyire az agyunk kapacitása képes azt feldolgozzuk, de azon túl még megannyi felfoghatatlan csoda lehet.
Szeretném egységben tartani magam és a környezetem, így lélekről és anyagról egyaránt lesz szó, egyensúlyban tartva a realitást és a spirituális fejlődés lényegét.
