Te vagy a bennem élő véletlen elfojtás,
mi annyira pazar, hogy másnap sem veszem észre
mekkora erőt fektetsz belém hétről hétre.
Olyan vagy mint egy régi pajtás, de nem más,
mint aki tőrbe csalva húzott bele a nagy rengetegbe.
“Te vagy egy nagy rengeteg!”, hántorgatod fel nekem,
“hiszen akkora a szabadságod, hogy meg sem látod!”
Hogy is látnám, hiszen csak a korlátaim hátárát látván
döbbenek rá mibe ásom magam egyre mélyebre.
S te csak az utat mutatod, hagy lássak csak bele
a verejtékes múlt áldott áradatába,
a most eksztázisába,
s a jövő parájába.
Látom ám, köszi. Te vittél az önfeledt szabadságom
mindent megváltó naív pillanataihoz, de
Te szoktál határtalan mámorságom oltárán
még egy itallal megkínálni. Igen már tudom.
Tudom, hogy mértéktelen vagy, s terelsz.
Van hogy leterelsz a józánság keserves útjáról, s
van, hogy ráterelsz a tompa tehetetlenségre.
Van, hogy leterelsz a kósza gondolatokról, s
Van, hogy ráterelsz a pillanat hullámzó örömére.
Na most akkor mi is vagy?
A határokat szabó, világokat kinyító őszinte hatalom?
Vagy csak egy játékos szökevény elmém börtönéből?
Bármi is légy, bizony használlak még!
Meghajtalak a szabadság felé, s lasszóval foglak vissza,
hogy ne az önpusztítás legyen a vég!
Kemény András
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.