Zajongó

Alapvetően minden rendben van az életemmel, de tényleg nincs okom panaszra, megvan mindenem amire szükségem van, nemrég sikeresen államvizsgáztam, amivel egy fontos célt pipáltam ki és most itt a nyár tele remek élményekkel, viszont miután elcsendesedik minden és egyedül maradok magammal, akkor jönnek az emlékek, amik nem hagynak ellazulni. 

Túl vagyok egy majdnem két éves párkapcsolaton, ami nagyon intenzív volt és nagyon sok mindent megéltünk benne egymással. Amikor írom ezt, akkor találkoztunk két évvel ezelőtt. Nagyon furcsán érzem magam, mert túl vagyok a felszabadulás, düh, harag, elszakadás átélésén, azonban elkezdtek feltörni az együtt eltöltött csodás emlékek, eddig kb. a negatívumok jutottak eszembe, de most sorra jönnek a zseniális közösen átélt élmények és gyönyörű pillanatok, amik igen, hiányoznak. Megpróbálom elfogadni és nyugtatni magam, hogy ez így megy, ez most ilyen. Nem olyan jó, mert tudom, hogy így van rendben és elváltak útjaink, haladunk tovább külön-külön az életünkben. Viszont szomorúsággal és valamennyi félelemmel tölt el, hogy most csak magam vagyok.

Egyszer már átéltem hasonlót Londonban, de az egy másik aspektusa volt ennek a magam vagyok érzésnek. Ez valahol nagyon motiváló, mert szeretnék jól lenni magammal és akkor is értékesnek tartani magam, amikor nem jön kívűlről megerősítés. Általában ugye a férfinak szüksége van a nőktől a pozitív visszajelzésre, viszont nem szeretnék ettől függeni. Ha nem kapok nőtől számomra jó visszajelzést, akkor is minden rendben van, mert tisztában vagyok magammal és ha ez valakinek ráadásul még tetszik is, akkor annak igazán örülök. De ha ez nem történik meg, akkor nem szeretném magam kevesebbnek érezni és akkor sem, ha elutasítást kapok. 

Ez egy fontos felismerés, ami így eddig nem volt tiszta, de mostmár látom, hogy lényeges belülről rendben találni magunkat és értékelni is saját valóságunkat. Nem mindig könnyű, pláne amikor jönnek a szívszorító gondolatok, amiket legszívesebben elhesegetnék.

Na de jó lenne szomorba, alkoholba vagy mulatásba folytani ezeket a pillanatokat, megéri? Egy ideig úgy érzem felszabadító ereje is lehet, de aztán úgyis utolér minden gondolatom, van hogy kamatostul. Úgyhogy megpróbálom belengedni magam és átélni az emlékek által keltett fájdalmat, ami csak azért fáj, mert olyan örömteli pillanatok voltak, amiket nem lehet megismételni, viszont ezek már nincsenek és nem is lesznek. Igazából emiatt fájdalmas, de megpróbálom felidézni az akkor érzett örömöt és azt megtartani hálával. Valamint észben tartani, hogy bőven lesz még öröm az életemben.

Nagyon nehéznek tűnik, mert sokkal egyszerübb sajnáltatni magunkat és keseregni - ami ugye nagyon megy -. De örülni annak ami jó volt? Na ahhoz már koncentrálni kell. Arra is figyelek, mennyire hagyom megélni a fájdalmamat, mert túl sokat benne maradni nem annyira jó. Szóval belemegyek az örömbe, amikor csak elkapom a gondolataimban a valódi örömöt, aztán ha kell a hiány fájdalmát is megengedem magamnak. Nem állítom, hogy ez még így kapásból megy, de rajta vagyok.